Még mindig nem értünk a szervezési folyamatok végére - bár tagadhatatlan, hogy vannak már fixnek tűnő pontok. Bíbor visszakerült a régi zongoratanárához, bár nagyon frusztrálja, hogy hiába tanult tavaly zongorázni a suliban (hozzáteszem évi 150 ezerért, tehát nagyon-nagyon sok pénzért!!!) szinte semmit sem fejlődött, sőt kevesebbet tud most, mint amikor kimentünk Angliába.
Megjegyzem - sokszor mondtam már, nekem nagyon nincs jó véleményen a kinti zenetanulásról. Ez persze személyes élmény - nyilván ki lehet fogni szuper tanárokat, csodás módszereket, de nekünk nem volt szerencsénk. Mondjuk nálam amúgy Bíbor zongoratanárnője az első napon ásta el magát. A zongoraóra itt ugyanis tanítási időben volt, tehát a gyerek a tanóráról ment el zongorázni. De az első nap elfelejtette. A tanár meg ahelyett, hogy érte ment volna, gondolom boldogan pihent 30 percig, mi meg vesztettük a tanóra árát. (Amikor a tanár hiányzott, pótlás akkor sem volt...)
Ehhez képest amikor a szolfézstanárnővel beszéltem múlt héten, akkor nagyon jólesett, amikor mondta, nem baj, ha nem találnak ide a lányok, ha nem jelennek meg, majd ő elmegy értük. Ami azért is érthető, mert végül is általános iskolás gyerekekről van szó. Tényleg nehéz nekik még ennyifelé figyelni.
Másfelől viszont ez a szolfézs anyag... jajjajjajj. Na, a helyzet az, hogy Bíbor bár tanult két évet, visszakerült a kezdők közé, Borsi meg aki csak most kezdte a hegedűt, szintén a kezdők közé tartozik. Ám az ő korosztályukban nincs kezdő csoport, tehát be kell ülniük a harmadikosok közé (ami azért okozott egy kis lelki sérülést a gyerekekben) de ez semmi ahhoz képest, amit én éreztem, amikor hazahozták, mit is kéne bepótolniuk. Merthogy a TELJESEN kezdő az elsős lenne, a harmadikosok már két éve tanulnak szolfézst. Mondta is a szolfézstanár, lehet, hogy ez sok lesz nekik, de nekem nagy arcom volt, mondtam, hogy ne aggódjon, majd én bepótolom velük, végül is hét éven át tanultam zongorázni, meg zenetagozatos általánosba jártam, hát menni fog ez nekem.
Hát... öööö.... A ritmusok, meg a hangok és a szolmizálás még okés. De hangközök, hármashangzatok... ez azért már igényelt némi guglis kutatást. Komolyan mondom, nem értem miért van erre ilyen mélységben szükség ilyen kicsiknek.
Furcsa amúgy, hogy valahogy az én lányaim már mindenhez öregek. Magam sem értem, hogy lehet ez. De még a hegedűtanár is megjegyezte, hogy ugye tudom, Borsikám már öreg, ne lepődjek meg rajta, ha csak lassan fog haladni, mert hát nem kicsi már.
De öregek a korcsolyához is, ahol még mindig nem találtam olyan egyesületet, csoportot, tanárt, aki befogadná őket. Legalábbis a lányokat. Bendét azt vinnék mindenhová. Ő még nem öreg - de szerintem ő meg még nagyon kicsi, szóval nem kell neki a heti három edzés. (De lehet, hogy most rontom el az életét.)
A suli viszont egyelőre nagyon jó választásnak tűnik. Kifejezetten jó érzés, még nekem is, hogy ismerős arcok köszönnek rám a suli előtt, olyan anyukák, akikkel oviban ismerkedtünk meg. Jó érzés, hogy nem új helyzetbe csöppentem be én sem - van egy olyan kör, háló, ahová régen tartoztam és amibe most újra becsatlakozhatok. És igen, az is jólesik, hogy az iskolai titkárnő gyereke odajár a fiam ovijába, vagy hogy a portás néni a suliban a nyakamba borul, hogy jajj, de jó, hogy visszatértünk.
És mindenki nagyon kedves és segítőkész. Semmi pofavágást, vagy szájhúzogatást nem észlelünk a tanárok részéről. Mindkét lány odavan az angoltanáráért, úgy látom, hogy bevonják őket, elismerik, hogy sokat tudnak és bizony van amit jobban. Lehet, hogy csak pedagógiai fogás, de volt amikor őket kérdezték meg, hogy is kell ezt a szót jól kiejteni, felolvastatnak velük, hogy mások is hallják, milyen jó a kiejtésük.
Persze néha az ember azért fogja a fejét, például amikor hazahozza a gyerek a hibátlan környezet dolgozatát, ahol tízből tíz pontot ért el, mégiscsak négyes kap - mert nincs rajta a neve. Hát khmmmm... vagy amikor leordítja a számtek tanárnő a gyerek fejét, amiért ékezetek nélkül ír órán, merthogy az Angliában nem volt, szóval ő ehhez szokott hozzá, meg lassabb is, mint a többi, mert másutt van a z és az y és neki ez furcsa. De aztán eszembe jut, mennyire bosszantott az angoloknak a "jelenlét" mániája, és akkor azért tudom, hogy tökéletes rendszer nincs. (Angliában ugyanis nagyon komolyan veszik, hogy a gyerek ne hiányozzon, mert kimutatták, hogy minél többet hiányzik egy gyerek, annál rosszabb tanuló. Tehát ott kell lenni. Betegen is. Képesek arra is, hogy a hiányzó gyerek családjához kimenjenek, és ha úgy látják, hogy a gyerek nem elég beteg, mondjuk nem lázas, mert épp dolgozik benne a lázcsillapító, akkor beviszik a suliba. És anyuka ne aggódjon, benn is be tudják neki adni a lázcsillapítót, meg az antibiotikumot. A lábadozás, mint olyan, ismeretlen fogalom. És ha a szülő ellenkezik, brutális összegű büntetéseket szabnak ki rá. Nekünk mondjuk ezzel soha nem gyűlt meg a bajunk, mert az én gyerekeim nem voltak betegesek, de megtörtént, hogy papírt kaptunk, amelyben figyelmeztettek, hogy csak 94.8%-os a gyerek részvételi aránya, miközben a 95% lenne a kívánatos, és legyek szíves vásárlást, és egyéb szórakozást ne iskolaidőben szervezni, miközben tudják, hogy egyetlen egyszer hiányzott a gyerek, amikor hányt a suliban és hazaküldték... nos, ilyenkor azért kicsit elborul az ember agya.)
Szóval nagy és brutális fájdalmakról suli szinten nem tudok beszámolni. A gyerekek örömmel mennek, nincs sok leckéjük, és nincs nagy szigorkodás (eddig) és nem érzik magukat lemaradva a többiekhez képest semmilye tárgyból. A társaság nagyon jó, legalábbis amit eddig látunk, hallunk belőle. És igen, itt is van fejlődés, például van tárgy, ahol közös gmail-es csoporton át kapják a leckét. És persze mindenkinek van mobilja és szünetekben a tableten nézik a Violettát. (Az most az ötödikesek között a korosztályos menőség.)
Mondjuk a péntek nulladik órában tartott osztályfőnöki óra szerintem simán kimeríti a gyerekkínzás fogalmát (a szülőkéről nem is beszélve), és néha bajba kerülök, ha a leckében segítséget kérnek, de hála a jó égnek, a gugli mindig segít, és sok munkafüzet teljes megoldókulcsa fenn van a neten. (Hála néked internet!!!)
Elsőre furán hangzik, hogy nem lát senki (vagy kevesen) abban üzletet, hogy a nem versenysportra készülő srácok sport foglalkozásait is lefedje. Mert azért az a kijelentés, hogy bocs, de már öregek a gyerekek, elég abszurd. Lehet csak az van a háttérben, hogy nincs elég kereslet, hogy megérje ezzel foglalkozni.
A zeneoktatásról szólva, a nagyobbik nálunk hasonló mód jár dobra, mint ahogy leírtad, de őt viszik a foglalkozásokra a tanítási idő alatt, nincs olyan, hogy elfelejti. Ez nekünk már a második iskola, amit megismerhetünk, és látható, hogy van különbség hozzáállásban és odaadásban. Az előző iskolában a dobtanár egy hobbista volt, aki műanyagcsöves ritmusgyakorlatokkal gondolta megoldani a foglalkozást és a foglalkozások legalább fele ment el játékokkal (nem zenei jellegűekkel). Az új iskolában viszont rögtön kottát raktak a gyerek elé, rendes dob elé ültették le és kapott házi feladatot, amit számonkértek.
A jelenlétes dolog szerintem félreértés. Az igaz, hogy van statisztika a jelenlétről, de ez nem egy betonlimit, amit nem lehet áthágni, pusztán arról van szó, mint otthon is, hogy ha az igazolatlan órák száma meghalad egy számot, akkor megkérdik, hogy mi az oka, és ha notórius vagy, akkor fenyegetnek a büntetéssel. Mi rendszeresen suliidő alatt kapunk fogászatra időpontot, vagy volt, hogy nem értünk vissza iskolakezdésre szünetek után. De minden alkalommal jeleztük a sulinak, hogy mi volt, és nem volt semmi probléma (és mi sem voltunk az ideális 98% közelében sem.)
Kedves Marcsi!
Mi a XX.kerületben lakunk, távolabb a belvárostól, de a kerületnek szuper Jégcsarnoka van.
Minden gyereket szívesen látnak, Borárosról pikk-pakk itt van az ember.