A helyzet az, hogy nagyon szép, filmszerű adventet terveztem a fejemben a családnak. Színházzal, karácsonyi vásárral, kézműveskedéssel, sok közös játékkal. Aztán közbe jött a valóság. Évek óta a december az év legzűrösebb hónapja munka szempontjából - és én ezt minden évben jól elfelejtem. Mert az úgy van, hogy kb minden hónapban ugyanannyit dolgozom, de mostanában egyre többet, így ez a december már eleve sűrűnek ígérkezett, de aztán arra is
Anya, télillat van! - sikított fel a boldogságtól Borsika lányom az egyik reggel, amikor kiléptünk a kapunk. És igen - ez valóban hiányzott már nekünk, mert az elmúlt négy évben igazi téli élményben azért nem volt részünk. Persze az igazi tél azért közel sem olyan jó, mint amikor az ember a mesében látja. Bende például múlt héten rendszeresen pityeregve ment az oviba, arról panaszkodva, hogy ő fázik. Nagyon. Pedig fel volt öltözve - de tény:
Tegnap éreztem először úgy, hogy végre-végre azt tanulom a BÁV tanfolyamon, amit szeretnék. És hogy ez nagyon jó. Ha még emlékeztek rá, akkor azért akartam festmény-becsüsséget tanulni, mert az egyetemen sok jó dolgot tanultunk, de rémesen elméletközpontú volt az egész. Ráadásul 45 utáni művek egyáltalán nem kerültek szóba, így hát modern művészeteket illetően nulla a tudásom, vagyis hát annyi, amennyit az ember felszed magára itt-ott, tehát
A szokásos múlt heti összefoglaló egészségügyi vészhelyzet miatt elmaradt. Pedig nem csak a kórház volt nagy történés, más dolgokról is érdemes megemlékezni. A nagy ijedelem voltaképp vaklárma volt - bár az nagy rejtély, hogy mi okozta, mert nem derült ki. A képen az én drága Bende fiam látható, egy brutálisan megdagadt bal füllel. Reggel, amikor oviba vittem még teljesen normálisan nézett ki, de aztán már 10-kor már telefonált az óvónő, hogy
Az egész úgy kezdődött, hogy elmentünk szombat délután a Pöttöm Pannára az Újszínházba. Mert színházba járni jó. Ám az előadás betegség miatt elmaradt. Így ott álltam a három felajzott gyerekkel, akik nagyon szerettek volna valami ünnepi programot, így úgy döntöttem hirtelen felindulva, hogy akkor menjünk múzeumba. A Magyar Nemzeti Galériát választottam, több okból is. Egyrészt mert ott már régen voltunk, másrészt mert én a héten ott voltam,
Pár napja egyre erősebben fáj a lábam, és ez nem jó. Sajog, ha sokat járok, és esténként bizony fel kell polcolni. Sajnos anyukáméknál a mérlegre állva kiderült, hogy mi az oka a gondjaimnak. Az elmúlt két hónapban híztam két kilót, és ez bizony most nagyon nem jókor jött. Mondjuk nem mintha plusz két kilónak bármikor lehetne örülni (hacsak nem kórosan sovány valaki, vagy növekedésben lévő másfél éves) de azért érthető is a dolog, mert bár
Most hogy már a sokadik hónapot töltjük itthon, lassan érzem, hogy pár dolog hiányzik Angliából. Van ami jobban, van ami kevésbé, van ami pótolható és van, ami sajnos nem. Bár alapvetően kevés tévét nézünk, azért néha jólesik esténként leheveredni a szófára és elbambulni azokon a random műsorokon, amit a tévézés sajátja. Ilyen szempontból volt pár nagyon jó kis angol adás, amiket nagyon szerettem. Mindenféle műtárgy értékbecslős műsor (és ezekből
Amikor Angliába kerültem, az első dolog, amire rádöbbentem, hogy az Országh-féle angolszótár, az bizony semmit sem ér. Ugyanolyan tankönyvízű, soha nem használt kifejezésekkel van tele, mint az iskolai nyelvkönyveim. Persze, akkor jó, ha valaki Shakespeare-t vagy Byront szeretne fordítani, de ha kimegy az utcára... hát az angol emberek nem így beszélnek. Soha nem hallottam, hogy "how do you do", pedig annak idején ez volt az első angol mondat,
Imádok Budapesten élni, sétálni, egyáltalán létezni. Mostanában egyáltalán nem érzem azt a fajta iszonyatos agressziót, amitől pár éve még szinte sistergett a város. Mintha valahogy lenyugodtak volna a kedélyek és ez jó. Szeretem azt, hogy zsong a belváros, szeretem, hogy reggelenként minden ház előtt felsöpörnek és a legtöbben még fel is mossák a lépcsőházat jó kis hipóval. Persze ettől még ne legyen senkinek illúziója: az utcák koszosak és a
Bevallom, így a harmadik hét végére rendesen elfáradtam. Ez a reggel 8-as iskolakezdés nekem túl korai. Pláne, hogy hetente kétszer még nulladik órája is van a lányoknak. Persze nem ugyanazon a napon, tehát nekik nem akkora szívás - de a szülőknek azért mégiscsak, pláne, hogy szinte minden reggel esik az eső... Az is fárasztó kissé, hogy minden napra esik egy különóra. Nem, nem kell nagyon sajnálni a gyerekeket - hol egyiknek, hol másiknak adódik
Hát íme az én két iskolásom és az ovis (aki épp csókot dob) az első tanítási napon. Amit bizonyos költözködési, szervezési problémák miatt csak mos tudtam kirakni. De nem is baj - még szeptember van simán, a suli meg még mindig nagy új. Még mindig nem értünk a szervezési folyamatok végére - bár tagadhatatlan, hogy vannak már fixnek tűnő pontok. Bíbor visszakerült a régi zongoratanárához, bár nagyon frusztrálja, hogy hiába tanult tavaly zongorázni
Előrebocsátom: a gyerekfogászokkal kapcsolatban nincsenek jó élményeim. Kezdve azzal, hogy általános iskolás koromban betereltek minket a Nyár utcába, mindenkinek kifurkálták a fogát a fiatal dokik, majd jött egy idősebb prof, aki belenézett a számba és közölte: az én orvosom erre a fogtömésre csak egy hármast érdemel. Már akkor, gyerekként is tudtam, hogy ezt most megszívtam. Aztán amikor Bíbor másodikos lett és elvitték az egész osztályt
Azt hiszem én jobban tartottam ettől a sulikezdéstől, mint a lányok. Ezt onnan gondolom, hogy vasárnap este ők teljes nyugalomban mentek aludni, míg én óránként ébredtem. Lestem az órát, nehogy elaludjunk, aztán ha már felébredtem, nem tudtam visszaaludni. Mire nagy nehezen hajnal 2-kor lecsukódott a szemem, felébredt Bende pisilni, és bár ő rögtön visszaaludt, nekem ez nem ment. Szóval reggel fél 7-kor, amikor csörgött az óra én mosott rongy
